Szavazás+Hírek

Kedveseim, előszöris szeretném megköszönni az első fejezethez érkezett 6 pipát, azt pedig különösen, hogy mindannyian a "tetszik"-re nyomtatok. Külön puszi mindenkinek! :) A négy feliratkozónak pedig köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok nekem és követitek a történetet! Oldalt találhattok egy kis szavazást, hogy kivel olvasnátok novellát legszívesebben. Terveim szerint a következő rész a hét vége felé fog felkerülni, a szavazás állásától függően pedig a novellát vagy még a fejezet előtt vagy pedig jövőhéten olvashatjátok. Oldalt találtok egy új "fület" szereplők néven, oda lehet menni kíváncsiskodni, hogy kik fognak biztosan szerepelni a történetben. :) Előre is köszönöm a közreműködéseteket a szavazásban! Puszillak Titeket!

Caro

1. fejezet

Kedveseim, meghoztam nektek, az első fejezetet, nem is szeretném sokáig szaporítani a szót. Remélem valamennyire megteremtem az alapot a történet folytatására, így ebbe a fejezetbe nagy izgalmakat ne várjatok. A kritikáitokat, észrevételeiteket, ötleteiteket, urambocsá' kívánságaitokat ne tartsátok vissza! :) Jó olvasást kívánok! Puszillak titeket!

Harmadjára hallgatom újra édesanyám hangposta üzenetét, mióta leszálltam a repülőről. Csak egy dolog járt a fejemben. Jack értemjön. Jack Wilshere idetart, hogy elvigyen. Jack „énvagyokaz egyetlentökéleteslényavilágon” Wilshere éppen értem jön. Fogalmam sincs, hogy egyezhetett bele egyáltalán. A legutolsó találkozásunk nem volt túl csendes elválás sajnos a szószerinti értelemben, aminek több olyan ember is tanúja volt, akiknek végképp nem lett volna szabad. Gyanítom, hogy anyáink keze lehet a dologban. Wilsheret születésem óta ismertem és mióta az eszemet tudtam a legjobb barátok voltunk. Egészen 2 évvel ezelőttig, de lehet, hogy csak én képzelem ezt a dátumot és valójában már sokkal régebb óta elvesztettük a barátságunkat, hisz milyen magyarázat lehetne a tetteire.. Hihetetlennek és klisének tűnik, mikor azt mondják, hogy a gyűlölet és a szeretet egyetlen vékony határmezsgyén táncol. 20 év barátságát és talán még egy picivel többet is dobtunk… dobott el három rövid nap alatt. De nem akarok erre gondolni, rázom meg a fejem. Visszajöttem és megváltoztam. Rengeteget változtam mind külsőleg, mind pedig belsőleg és már nem hagyom, hogy akár egyetlen pillantásával is reakciót váltson ki belőlem. Rendíthetetlenül tartottam a reptér kijárata felé. Felvértezve minden ellen, ami csak történhet velem az egyórás hazaúton. Hogy eltereljem a gondolataimat a közelgő eseményeket vettem számba. Gyakorlati munkába állásomig közel egy hónapom volt még hátra, de előttem állt még a legnagyobb feladat, a lakáskeresés, ami valljuk be Londonban nem a legegyszerűbb. Szerencsére szülővárosom nem volt messze a metropolisztól, így könnyedén meg tudtam oldani a bejutást, hogy akár naponta tudjak keresgélni, szétnézni és kiválasztani a legmegfelelőbbet. A következő, és legnagyobb megpróbáltatás számomra viszont Tom, a bátyám esküvője lesz. Hisz a boldog ara nem más, mint Rosie Wilshere, Jack nővére. Mindigis szerettem Rosiet. Kedves és közvetlen lány volt, akivel bármikor, bármiről lehetett beszélgetni. Nem egyszer kértem tőle tanácsot és mindig fel tudott vidítani a rendíthetetlen optimizmusával. Mióta az eszemet tudom egy párt alkottak a bátyámmal és én rettentően irigyeltem őket, hiszen soha egy hangos szó sem hangzott el közöttük, legalábbis előttünk és még most  tizenvalahány év után is úgy bújtak egymáshoz, amikor csak lehetőség volt rá, mint a szerelmes kamaszok. Ennek a fura helyzetnek tudtam be én is azt, amit még magamnak sem mertem anno bevallani, miszerint gyengéd érzelmeket táplálok a legkissebb Wilshere iránt. Persze ez szerencsére csírájában elhalt, de néha talán még mindig érzek valamit, ha nagyritkán szembetalálom magam Jack képével a tvben vagy akárhol. Háh.. gyorsan el is nyomok magamban egy gúnyos kacagást, hisz mit is várhat az ember egy olyan embertől, aki a külső alapján ítél és az empatikus képessége valahol a béka segge alatt három méterrel pihen. Sajnos soha az életben nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a végzetes beszélgetést, amivel végleg megindultunk lefelé azon a bizonyos lejtőn, de ma már legalább képes voltam, arra, hogy csak egy kósza gondolat erejéig bosszantson fel. Kiérve az épületből kénytelen voltam előkeresni a napszemüvegem, mert bántóan világos volt odakinnt, dacára annak, hogy lassan délután négy óra volt. Jó pár autó parkolt már a reptér előtt, én pedig még azt sem tudtam, milyen autót kellene keresnem, így tanácstalanul tekintgettem körbe, amikor megakadt a szemem egy kisebb csoportosuláson. Balsejtelmeim beigazolódni látszódtak, amikor az emberek válla fölött áttekintve megpillantottam őt. Kedvesen mosolyogva pózolt éppen egy kissráccal, aki ámulattal tekintett fel rá, bár alig pár centire magasodott felé a futballista. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Balszerencsémre épp akkor pillantott felém a középpályás, aki abban a hitben, hogy mosolyom neki szól vigyorogva felém intett. Nem reagáltam a köszöntésre csak felé indultam. Szétoszlatva az immáron kisebb tömeget az autója mögé ment, hogy kinyissa nekem a csomagtartót.

-         -  Helló – préseltem ki a fogaim között, majd kitérve a karjai elől, amelyekkel üdvözölni szeretett volna, elkezdtem bepakolni a bőröndöket.

Jack egy pillanatra lefagyott, majd látva, hogy nem szorulok az ő segítségére visszament a rajongóihoz, hogy kiosszon még pár aláírást. Rezignáltan pakoltam a csomagokat, majd minden kérdést, amivel a kilétem felől érdeklődtek, figyelmen kívül hagyva beültem a hatalmas autóba. Odabennt, bár kellemes hűs idő volt a kinnti meleghez képest, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Szinte rettegve vártam a pillanatot, amikor majd a mogyoróbarna szemek kérdően rám szegeződnek. Kétségbeesetten próbáltam elterelni a gondolataimat, így inkább bekapcsoltam a rádiót. Kapóra jött az éppen játszott tingli-tangli sláger és sikeresen átkapcsoltam magam a ritmusra, így nem is vettem észre, mikor Jack beült mellém.

-         -  Mizu Zseni? – szólított meg régi becenevemen. Bántott a viselkedése. Az, hogy úgy tesz, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk. Ez is csak azt igazolta, hogy semmit nem számítottam neki, az, hogy nem is gondolt bele a szavai jelentőségébe. Nem akartam viszont ezen veszekedni, vagy akár egy szót is vesztegetni erre, hisz láthatóan felesleges lett volna. Csak én sérülhettem volna ismét. Így a könnyebb utat választottam.

-       -    Semmi. Megvagyok. – rántottam meg a vállam. Jack beletörődve, hogy most többet nem fog kihúzni belőlem indított és elindultunk végre.

-       -    Ha nem bánod útközben még be kellene ugranunk Archiért… Laurenhez. – a nő nevét óvatosan ejtette ki és éreztem, hogy felém pillant, de én nem néztem rá vissza. A néve hallatára hatalmasat dobbant a szívem, és hálát adtam az égnek, hogy ezt ő nem hallhatta.

-        -   Jó. – válaszoltam, majd elfordultam az ablak felé, hogy lássa, semmi kedvem beszélgetni. Közben – remélhetőleg csendben – próbáltam a légzésem normalizálni.

-         -  Jól utaztál? – kérdezte a testbeszédemet szándékosan nem értve.

-       -    Jól – vetettem oda, miközben egy aprót sóhajtottam. Ebből sajnos nem lesz csendes utazás.

-          - Szuper, és kijártad végre az iskolákat, Zseni?  - hallottam a hangján, hogy mosolyog és nem álltam meg, hogy oda ne pillantsak, hogy még mindig ott vannak- e a kis gödröcskék az arcán ilyenkor. Összetalálkozott a tekintetünk, mire csak bólintottam egyet. – Akkor mostmár érdemes lettél a nevedre. – kacagott.

-        -   Ne szólíts így kérlek – mondtam hirtelen. Bántott ez a név. A régi időket juttatta eszembe, mikor még minden rendben volt közöttünk. Értetlenkedve rázta meg a fejét.

-        -   De régen szeretted, ha így hívlak.

-       -    Az már nagyon régen volt – mielőtt még egy bunkó tahó lettél volna, tettem hozzá magamban.

   Jack nem firtatta a témát, végre úgy láttam, rajta, hogy kezdi érteni a helyzetet. A tekintete lassan végigkúszott rajtam és megállapodott a lábamnál, mire önkéntlenül is odakaptam, hogy lentebb húzzam a szoknyám. Ezt ő is észrevehette, mivel visszafordította tekintetét az útra. Egy éve találkoztunk utoljára futólag, de azóta is mindketten rengeteget változtunk. Már nem volt többé az a kisfiú, akit megismertem. Az arcát most férfias borosta fedte, a haja pedig tökéletesre volt beállítva, szűk pólója látni engedte kidolgozott karjait, amik most magabiztosan tartották a kormányt. Csak a mosoly volt a régi, amivel mindig mindenkit le tudott venni a lábáról, legyen szó egy tanárról vagy éppen az édesanyjáról és persze ne feledkezzünk meg a nőkről. Bár azoknál a „nők”nél – sértő rám nézve, hogy így hívom őket- akikkel együtt mozgott, általában elegendő volt a pénztárcáját meglengetnie vagy a kevésbé sötétek esetében, éppen magára vennie egy címeres mezt és szem nem maradt szárazon. Saját magam változása az évek során mérföldekkel volt mérhető. Emlékszem, hogy örömtáncot lejtettem, mikor négy éve végre lekerült rólam a fogszabályzó és végre magam mögött tudhattam a növekedéssel járó zűröket. Rémesen későn érő típus voltam, de így 23 évesen végre elégedett voltam magammal. Fura mód, ellentétben a legtöbb emberrel a hajam kiszőkült, ami egészen megnyerő volt a kék szememhez, márcsak ha az ingyen italhoz jutási lehetőségek számának megnövekedését tekintem. A magasságom sajnos nem változott, de más téren egész biztató méretekkel rendelkeztem. Életem nagy álmát is sikerült majdnem véghezvinnem, hiszen az utolsó évemet töltöttem az oxfordi egyetem orvosi karán és jó esély volt rá, hogy egy év múlva az álom teljesen megvalósuljon. Gondolataimból az zökkentett ki, hogy éreztem, ahogy a kocsi megáll alattunk. Kinéztem az ablakon és rögtön felismertem a helyet. Ez volt a titkos helyünk, a városka határában. Először akkor találtunk rá, mikor Jack 8 évesen berúgta egy focilabdával az iskola ablakát, és ezt csak az a nyafogós Mary Pritchard látta, akit sehogy nem tudtunk rávenni, hogy ne árulja be Jacket Mrs. Stevensonnak az osztályfőnökünknek, így mérgemben letaszítottam a mászókáról az árulót, mi pedig világgá mentünk. Sajnos estére Jack nagyon megéhezett és hisztizni kezdett, így idő előtt haza kellett menni és természetesen mind a ketten szobafogságban töltöttük a hétvégét. Az évek során sokszor kijöttünk ide, ha csak kettesben akartunk lenni, de az utolsó alkalom óta már legalább négy év telt el és fogalmam sem volt róla, hogy mit akar most Wilshere.

-          - Minek álltunk meg? – néztem rá kérdőn. A keze még mindig a kormányon pihent, de most rám nézett. A tekintete szomorú volt és esdeklő.

-        -   Sophie…- kezdte, miközben a biztonsági övével babrált.

    Egyszerűen annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem menten kiszakad a dobhártyám. Nem akartam hallani a mondanivalóját, nem akartam lefolytatni ezt a beszélgetést. Tudtam, ha egyszer végighallgatom, utána nem tudok tovább haragudni rá, minden újra olyan lesz, mint régen és ő újra megbánt. Szinte kirobbantam az autóból. Úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradnék, megfulladnék. Csak mentem előre, egészen a kis padig, ahol mindig ültünk. Hallottam, hogy jön utánam.

-         -  Mit akarsz tőlem? – néztem rá haragosan. A kezeim összefontam a mellemen és a padnak dőltem. Jack nem szólalt meg, a földet szuggerálta. Feldühített. – Bocsánatot akarsz kérni? Minek? Két év után felesleges lenne – halkan beszéltem, bár legszívesebben ordítottam volna.

-         -  Szükségem van rád. – súgta, inkább csak magának, mint nekem. Ledöbbentem, a szó a torkomra forrt. Csak sűrűn vettem a levegőt és végül a padra rogytam.

-        -   Jack Andrew Garry Wilshere segítek kicsit felfrissíteni az emlékezeted. Két évvel ezelőtt hónapokon keresztül jártál utánam, virágot hoztál, írogattál, üzentél, dalt küldtél, szerenádoztál - ami miatt majdnem kicsaptak a kollégiumból - hogy csak egyetlenegyszer menjek el veled randizni. A nyakamra jártál egy fél évig, míg végül beleegyeztem. Javíts ki kérlek, ha rosszul emlékeznék… - néztem fel rá. Ő pedig még mindig ugyanott állt, zsebredugott kezekkel és csak bólintott

-        -   Igazad van, így volt.

-         -  Vívódtam, hogy ér-e ez a dolog egy próbát, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha csak barátok maradnánk – folytattam és annyira jó volt végre kimondani ezeket – de végül beadtam a derekam. Kedves voltál velem, figyeltél rám… gondoltam akkoriban. És lassan kezdtem elhinni, hogy szeretsz. Ne, ne szakíts félbe kérlek! – emeltem fel a kezem, mert láttam, hogy éppen mondani készül valamit. A gyomromban gyűlni kezdett, az a fura édes-éles érzés, amit legszívesebben megfogna az ember és kitépne, hogy soha többé ne nehezítse meg az életét. Nehezen bár, de folytattam – Három hónap telt el ebben az őrületben és akkor hazajövök. Arra, hogy a volt barátnőd terhes a TE gyerekeddel. Persze ezt még akár meg is beszélhettük volna valahogy, de te a hátam mögött, igen Jack, én is ott voltam akkor a nappaliban és milyen jó, hogy ott voltam – válaszolom a kérdő barna szempárba fúrva a tekintetem. – különben sosem tudom meg, hogy csak „szédíted azt a buta kislányt” mert „unatkozol” és amúgysem buksz „óvodásokra” meg már az „agyadra megy és le akartad építeni” az utolsó mondatod nem vagyok hajlandó a számra venni, de nagyon jól tudod, hogy mit mondtál. Bolonddá tettél! Az egész életemet tetted bolonddá! – nagyon-nagyon dühös voltam. Büszke voltam magamra, hogy ezt sikerült legalább látszólag higgadtan előadnom, de úgy érzem, ha még egyetlenegy percet is itt kell töltenem, megbolondulok, de legalábbis kitör belőlem a sírás. Márpedig ő egy csepp könnyet sem érdemel, így inkább felálltam és lassan elindultam visszafelé, de nem szálltam be az autóba csak elsétáltam mellette. Alig pár kilométerre laktunk ettől a helytől és úgy éreztem jobb, ha kiszellőztetem a fejem, mielőtt mindkét családdal szembe kell néznem.

Prológus

Kedveseim, itt olvashatjátok a történetem prológusát. Nagyon-nagyon szorítok, hogy felkeltse az érdeklődéseteket. Tudom, hogy nem spanyol, sem német a szereplő, de kérlek fogadjátok szeretettel. Úgy tervezem, hogy a részek hetente érkeznek (ha nagyon sok időm lesz talán kettő is egy héten) de nem is szaporítom a szót, íme a kezdet:

Lágy őszi este közöntött Hitchin lakóira. Az időjárás szokatlanul kegyes volt ezen az őszön az angliai kisvárossal. A lemenő nap még utolsó erejével megcsillantotta a sárguló leveleket egy csöndes sétány fasorán, mielőtt végleg alábukott volna a horizonton, s tette ugyanezt a sétány egyik lakójának hajával is. Egy hatéves forma kislány üldögélt az egyik ház udvarán felállított hintaágyban. Vékony lábaival meglökte magát, majd megállt hogy kiélvezze a lendületet. Vállig érő barna hajának csigái ilyenkor játékosan megcsiklandozták a fülét.

-          -Sophie?  - szólították meg a kislányt, mire az hátrakapta a fejét.  Egy vele egykorú fiú tartott éppen felé a szomszéd kertből. Kinyitotta a kereteket elválasztó alacsony kerítést és kezeit nadrágzsebébe csúsztatva trappolt előre, miközben még belerúgott az összegereblyézett avarba. Látszott rajta, hogy bántja valami, mert a száját olyan dacosan szorította össze, hogy az szinte el is tűnt.

-        -  Szia Jack! – mosolyodott el a kislány és arrébb csúszott a hintán, hogy a fiú is felülhessen mellé.

-        -  Rosie és a bátyád megint kiküldtek. – mondta, majd lökött egy nagyot a hintán. – nem tudom,hogy miért kell mindig csak ketten maradni a szobában mindig,  amikor a házban is csak ketten vannak… vagy lehet ez… ez egy felnőtt szabály? – bizonytalanodott el a mondandóján, miközben kutató barna szemeivel Sophiera nézett. A kislány tanácstalanul megrántotta a vállát.

-         - Nálunk is ezt csinálják. Meg csókolóznak – Jack erre csodálkozva Sophiera nézett, majd elkezdett kuncogni, mire két gödröcske jelent meg az arcán.

-          -Ne nevess Jack! Anya mondta, hogy azért csókolóznak, mert szeretik egymást és az komoly dolog. – intette le a kislány szigorú arccal.

-     -     De az gusztustalaaan… - fintorgott a kisfiú. – Ha nagy leszek én nem akarok csókolózni. – jelentette ki.

-        -  De akkor nem is fogsz senkit szeretni? – nyitotta nagyra kék szemeit Sophie.

-         - Már szeretem anyát, apát, Rosiet és Tomot, meg a nagyiékat,– sorolta a kisfiú ujjain mutatva, hogy hol tart a számolással-  meg Nancy nénit, mert mindig hoz nekem csokoládét, csak olyan fura szaga van, mikor puszit ad és Tom bácsit, mert elvisz minket a meccsekre – és… és szeretlek téged is. Ennyi elég lesz. – Sophie erre elmosolyodott és megsimogatta a fiú kezét, ami mellette pihent.

-       -   De lesz majd valaki olyan, akivel csókolóznod is kell, mert csak akkor lehetnek majd kisbabáid. – támasztotta alá érvelését Sophie.

-       -   Jó lenne, ha nem kellene mással csókolózni – húzta el a száját elgondolkodva Jack – És mit gondolsz, ha veled csókolóznék, akkor lehetnének kisbabáim? – emelte szemeit ismét a kislányra, de az gyorsan zavartan elfordította arcát.

-       -   Nem tudom, majd megkérdezem anyát…

****

-        -   Kisasszony! Ébredjen, 10 perc múlva megérkezünk– szakított ki álmomból az utaskísérő hangja. Már megint ez a hülyeség. Harmadik napja álmodom ugyanezt. Dühös voltam erre az emlékre, és magamra és arra, hogy végül úgy döntöttem mégiscsak visszatérek Angliába. Kipillantottam a repülő ablakán és mivel tiszta volt az idő láttam is az alattunk elterülő hatalmas szürke várost. Nem Londonnal volt bajom, még csak nem is az időjárással. Csak egyetlen egy embert szerettem volna mindenképpen elkerülni. Azt, aki mióta a visszatérés mellett döntöttem minden éjjel kísért az álmaimban. Azt, akit gyűlölök. Jack Wilsheret.

Visszatérés/Újrakezdés

Sziasztok!

Úgy tűnik újra visszatértem a blogok világába. Bebizonyosodott, hogy nem tudok meglenni írás nélkül. Korábban is írtam már történeteket, ha valakinek rémlene a nevem akkor innen lehetek ismerős. :) próbálok belerázódni újra a ritmusba mind az írás mind pedig a véleménygyártás terén. Terveim szerint az új történet prológusát hétvégén vagy jövőhét elején olvashatjátok. Egyenlőre nem árulok el semmit, bár talán a fejléc már így is beszédes. :) 

Üdv újra: Caro