Lágy őszi este közöntött Hitchin lakóira.
Az időjárás szokatlanul kegyes volt ezen az őszön az angliai kisvárossal. A
lemenő nap még utolsó erejével megcsillantotta a sárguló leveleket egy csöndes
sétány fasorán, mielőtt végleg alábukott volna a horizonton, s tette ugyanezt a
sétány egyik lakójának hajával is. Egy hatéves forma kislány üldögélt az egyik
ház udvarán felállított hintaágyban. Vékony lábaival meglökte magát, majd
megállt hogy kiélvezze a lendületet. Vállig érő barna hajának csigái ilyenkor
játékosan megcsiklandozták a fülét.
- -Sophie? - szólították meg a kislányt, mire az
hátrakapta a fejét. Egy vele egykorú fiú
tartott éppen felé a szomszéd kertből. Kinyitotta a kereteket elválasztó
alacsony kerítést és kezeit nadrágzsebébe csúsztatva trappolt előre, miközben
még belerúgott az összegereblyézett avarba. Látszott rajta, hogy bántja valami,
mert a száját olyan dacosan szorította össze, hogy az szinte el is tűnt.
- - Szia
Jack! – mosolyodott el a kislány és arrébb csúszott a hintán, hogy a fiú is
felülhessen mellé.
- - Rosie
és a bátyád megint kiküldtek. – mondta, majd lökött egy nagyot a hintán. – nem tudom,hogy
miért kell mindig csak ketten maradni a szobában mindig, amikor a házban is csak ketten vannak… vagy
lehet ez… ez egy felnőtt szabály? – bizonytalanodott el a mondandóján, miközben
kutató barna szemeivel Sophiera nézett. A kislány tanácstalanul megrántotta a vállát.
- - Nálunk
is ezt csinálják. Meg csókolóznak – Jack erre csodálkozva Sophiera nézett, majd
elkezdett kuncogni, mire két gödröcske jelent meg az arcán.
- -Ne
nevess Jack! Anya mondta, hogy azért csókolóznak, mert szeretik egymást és az
komoly dolog. – intette le a kislány szigorú arccal.
- - De az
gusztustalaaan… - fintorgott a kisfiú. – Ha nagy leszek én nem akarok
csókolózni. – jelentette ki.
- - De
akkor nem is fogsz senkit szeretni? – nyitotta nagyra kék szemeit Sophie.
- - Már
szeretem anyát, apát, Rosiet és Tomot, meg a nagyiékat,– sorolta a kisfiú ujjain
mutatva, hogy hol tart a számolással- meg
Nancy nénit, mert mindig hoz nekem csokoládét, csak olyan fura szaga van, mikor
puszit ad és Tom bácsit, mert elvisz minket a meccsekre – és… és szeretlek
téged is. Ennyi elég lesz. – Sophie erre elmosolyodott és megsimogatta a fiú
kezét, ami mellette pihent.
- - De
lesz majd valaki olyan, akivel csókolóznod is kell, mert csak akkor lehetnek
majd kisbabáid. – támasztotta alá érvelését Sophie.
- - Jó
lenne, ha nem kellene mással csókolózni – húzta el a száját elgondolkodva Jack
– És mit gondolsz, ha veled csókolóznék, akkor lehetnének kisbabáim? – emelte
szemeit ismét a kislányra, de az gyorsan zavartan elfordította arcát.
- - Nem
tudom, majd megkérdezem anyát…
****
- - Kisasszony! Ébredjen, 10 perc múlva
megérkezünk– szakított ki álmomból az utaskísérő hangja. Már megint ez a
hülyeség. Harmadik napja álmodom ugyanezt. Dühös voltam erre az emlékre, és
magamra és arra, hogy végül úgy döntöttem mégiscsak visszatérek Angliába.
Kipillantottam a repülő ablakán és mivel tiszta volt az idő láttam is az
alattunk elterülő hatalmas szürke várost. Nem Londonnal volt bajom, még csak
nem is az időjárással. Csak egyetlen egy embert szerettem volna mindenképpen
elkerülni. Azt, aki mióta a visszatérés mellett döntöttem minden éjjel kísért
az álmaimban. Azt, akit gyűlölök. Jack Wilsheret.