1. fejezet - Love is like war

Kedveseim!

Előszöris bocsánat, hogy ismét nem az ígért történettel jelentkezem, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én képtelen vagyok hűs, esős helyekről írni olyan időben, amikor rólam lerohad a gatya. :D Mivel azonban láttam, hogy bizalmat szavaztatok ennek a történetnek, így ebből hoztam nektek a folytatást. Nagyon köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, nem tudom elmondani, hogy milyen sokat jelent, kérlek a jövőben se fogjátok vissza magatokat! Jó olvasást! 

Puszillak benneteket!

Caro

Talán kissé antiszociális vagyok. Hogy miért is fordult meg a fejemben ez a gondolat? Talán azért mert már harmadik napja nem mozdultam ki a házból, csak apáéknak veszem fel a telefont és az egyetlen élő ember, akivel találkoztam az a pizzafutár volt. Hiányzik a Dublini életem. Hiányoznak a barátaim. Soha nem volt sok belőlük, összesen talán öt vagy hat legtöbbjükkel még az álalánosban ismerkedtem meg. Nem tudok könnyen barátkozni. Valahogy mindig csak sodródok az emberekkel. Sokan azt gondolják, hogy barátok vagyunk, de magamban nem érzem ezt. Minden rendben volt velem, még régen… még azelőtt mielőtt ez az egész Madridi mizéria elkezdődött volna. Na nem a mostani, hanem az első. Emlékszem mennyivel nyitottabb voltam, mennyivel könyebben ismerkedtem. Most pedig itt rettegek a nappaliban és rágom a körmömet, miközben azon imádkozom, hogy el ne jöjjön a szombat. Szombat. Muszáj lesz találkoznom Ramossal. Bizos, hogy nem hagyja ki a partit. Hétfőn, amikor végre sikeresen megtaláltam Perez irodáját és túlestünk a formális megbeszélésen… kedvesen meginvitált a szombati nagy buliba, amikor magukat ünneplik és majd énis kapok 10 másodperc hírnevet, mikor bejelentik, hogy tádáám: Én vagyok az új csaj! Alig várom! Feltápászkodtam a kanapéról és az erkélyajtóhoz mentem, majd rögtön vissza is fordultam ugyanis odakinnt állt háromnapos fogságom fő okozója, mégpedig a HŐSÉG. Nem egyszerűen meleg volt, hanem konkrétan a földig olvasztó, tikkasztó forróság. A medencémet sajnos még nem töltötték fel, így házi fogságra voltam ítélve, ha nem akartam rommá égni 10 perc alatt odakinnt. Inkább újra visszafordultam és leültem a hűs nappaliban.

 Tegnap befejeztem a kidobozolást, így a lakás már teljes egészében normális hely jelleget kapott. Egyetlen dobozt nem nyitottam még ki. Egy nagy fehér dobozt, amire alkoholos filccel csak annyi volt írva, hogy RAMOS. Négy év volt abba a dobozba bezárva, még nem volt hozzá elég erőm, hogy kibontsam, talán majd most. Magamhoz vettem a dobozt és leültem mellé a földre. Teltek a percek, de a doboz még mindig érintetlenül hevert az ölemben én pedig csak bámultam rá. A telefonom időközben ütemesen rezegni kezdett a zsebemben. A hívó ugyanaz volt, aki már három napja mindig.

- Mi a helyzet Casillas? – vettem fel végül, nem hiányzott, hogy továbbra is zaklasson. Talán ha beszélünk abbahagyja.

- Na végre, mi van veled? Mit csinálsz? – kérdezte gyorsan, én pedig aggódást éreztem a hangjában.

- Héhé… lassíts! Amúgy épp egy dobozzal szemezek.

- Még nem pakoltál ki? – csodálkozott.

- De. – válaszoltam egyszerűen, de további magyarázat nélkül hagyva a kapust.

- Akkor mi van a dobozban? – kíváncsiskodott.

- Emlékek…

- És olyan rosszak, hogy nem mered kinyitni? – nevetett fel.

- Emlékek Ramosról. – válaszoltam, mire azonnal abbahagyta a nevetést.

- Ha gondolod…

- Nem kell segítség – válaszoltam indulatosan – nagy kislány vagyok, meg tudok vele birkózni egyedül is.

- Jó csak gondoltam könnyebb, ha ott van veled valaki. – mondta én pedig hozzáképzeltem, ahogy megrántja a vállát.

- Jajj Casillas, ne legyél már ennyire rohadt jó srác… - mondtam gúnyosan.

- Te meg ne legyél már ennyire fafejű, inkább ott ülsz a dobozod fölött még három napig?

- Nem ülök felette három napja! – tiltakoztam.

- Francokat nem. Nyakamat rá, hogy ki sem léptél azóta a házból.

- Ez így van, de nem emiatt a nyavajás doboz miatt, hanem…

- Hanem Ramos miatt, ergo a doboz miatt. Muszáj csinálnunk ezzel a fóbiáddal valamit elvégre mostmár itt vagy Madridban, nem kerülheted el a találkozást.

- … hanem azért mert porrá égek, amint kilépek a házból. – fejeztem be a mondatot, majd hozzátettem – de akkor gyere, ha ennyire akarsz – mondtam és lediktáltam neki a címemet.

- Negyed óra és ott leszek. – mondta búcsúzásképp és már le is rakta a telefont.

Nagyszerű, utálom Casillast! Utálom az ilyen megmentési kényszeres embereket. Rossz neked? Nembaj, majd én segítek… ja hogy nem kell segítség? Nembaj én akkoris segítek neked, mert én annyira jófej vagyok. Persze ez nem volt igaz, nagyonis bírtam a srácot és jól esett, hogy törődik velem. Összerámoltam kicsit a nappaliban. A kapus tiszteletére kidobáltam az üres pizzásdobozokat és bepakoltam a mosogatógépbe is. Épp annyi időm maradt, hogy egy szürke atlétát magamra kapjak, mikor már csöngettek is.

- Gyors vagy! – nyitottam ki az ajtót, amin már be is lépett Iker, teljes életnagyságban.

- Hé kislány, azért ne örülj már ennyire!

- Te meg ne kislányozz le, csak nyamvadt négy évvel vagy öregebb nálam. – oltottam le, miközben intettem neki, hogy kövessen, majd leültem a kanapéra.

- Tehát, amikor te születtél én már tévéztem! – vigyorgott rendíthetetlenül. Lesújtóan néztem végig rajta.

- Készülsz valahova amúgy? Mert a világért sem akarnám rabolni a drága idődet! – mértem végig.

- Este elmegyünk sörözni egyet Xabiékhoz. – vetődött le mellém, mire ösztönösen arrébb húzódtam. – Nincs kedved jönni?

- Nincs.

- Ramos nem jön. Tuti száz. Valenciába megy. Tehát még a városban sem lesz. – hangsúlyozta.

- Nem! – válaszoltam, majd tovább folytattam a körmöm kaparászását.

- És mikor fogod megszakítani, az önkéntes várfogságodat?

- Haha, de kis vicces vagy csak nem tréfa répa volt reggelire, netán vicclappal takaróztál? - néztem fel rá, miközben a körmömet rágcsáltam.

- Fúj ne csináld már ezt, mintha hat éves lennél, nem pedig huszonhat. – rántotta el a kezemet a számtól.

- Hagyj már békén! Ha azért jöttél, hogy kioktass mi a koromhoz illő viselkedés akkor lehet is menni. Megjegyzem, nem fogadok el tanácsot olyan embertől, aki harminc évesen is örömét leli abban, hogy egy rohadt labdát kergessen. – vigyorogtam rá gonoszan.

- Semmit nem változtál, ugyanolyan kiállhatatlan vagy. – forgatta a szemét, mire én belemélyesztettem a körmöm a kezébe, ami még mindig az enyémen pihent.

- Hé kisanyám, ez a kéz aranyat ér! – tiltakozott.

- Blablablabla…foci…blablablabla…kapu….blablablabla…UNCSIII!

- Uncsi??? Igen? – villant meg a szeme én pedig már csak arra eszméltem, hogy az ölében vagyok ő pedig össze-vissza csiklandoz.

- Neee… ha hagyd abba… ááá hallod… oké… megadom… megadom magam – visítottam. A csiklandozás abbamaradt én pedig a karjai közt szuszogtam.

- Örülök, hogy itt vagy – mormogta a fülembe, mire én csak bólintottam. Énis örültem, hogy itt vagyok. Annak örültem, hogy ITT vagyok. Itt Casillas ölelésében, hogy mégsem következett be, az amitől a legjobban féltem, hogy elveszítem a barátságát. Befészkeltem az arcomat a nyakába és hagytam, hogy néhány könycsepp meginduljon az arcomon.

- Holly, kicsi Holly mi bánt? Mi a baj? – simogatta a hátam.

- Az hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Hogy egyedül vagyok és mindez az én hibám. Ha három éve nem… nem teszem meg azt, akkor most minden rendben lenne. Ha nem verem ki a hisztit és nem kattanok be, akkor most lenne egy boldog életem. De most mi van nekem? Semmi. Még egy szar dobozt sem tudok kinyitni egyedül – kiszakítottam magam az öleléséből és elvettem a zsebkendőt, amit elém tartott.

- Nincs igazad. Tudod, hogy mindig itt vagyunk neked. Én, Eva, Fer és Nagore is csak hagyd, hogy segítsünk. És ne mondd, hogy a te hibád, ha Ramos észreveszi rajtad, hogy nem vagy jól akkor nem történik ez meg. Nem csak a te hibád. De visszajöttél, még mindent rendbe lehet hozni!

- Nem akarok semmit rendbe hozni! Nem azért jöttem vissza – tiltakoztam két orrfújás között.

- Hát persze, de…

- Nincsen de! – mondtam keményen. – Hozom a dobozt. – Felálltam és az erkély irányába mentem először, hogy behúzzam a sötétítőt hátha használ valamit, hallottam, hogy közben Casillas is feláll mögöttem. – Nem fogok kiugrani! – jöttem vissza, mire a kapus is visszasüppedt a kanapéra. Megkerültem az asztalt és újra leültem mellé. – Itt van – raktam az ölébe a közben a földről felvett dobozt.

- Biztosan ki akarod nyitni? – nézett rám, mire csak bólintottam. Letépte a ragasztószalagokat és feltárult előttem a múlt. A dobozban meglehetősen káosz uralkodott gúnyoros összefüggésképpen a múltammal. Rengeteg dolgot dobáltam bele anno egy szomorú keddi napon, volt ott minden szétszaggatott képektől kezdve elszáradt virágokig.

- De szép voltál! Már el is felejtettem.– emelt ki egy fényképet Casillas. Én voltam rajta esküvői ruhában.

- És milyen naiv! – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Ne mondj ilyet! Csodálatos nap volt! – a következő képen Sergio egy napozóágyon feküdt, fürdőnadrágban.

- Ez a nászutunkon készült! Én csináltam! – nosztalgiáztam. – Le se lehet törölni a képéről ezt a „világlegjobbpasijavagyok” vigyort.

- Azért neked sikerült! – mondta Iker csöndesen. – Miután elmentél hónapokig nem lehetett normálisan beszélni vele, olyan volt, mint egy nem normális. Mindenkivel ordibált, a pályán pedig mindenkit fellökdösött. Teljesen kiakadt!

- Sajnálom! – mondtam minden sajnálat nélkül, majd kivettem a képet a kezéből és visszadobtam a dobozba. – A többit majd legközelebb. Mára elég volt ennyi a jóból. Szóval hova is mész te este?

- Xabiék medencés partyt rendeznek. Lazulás, hideg italok, Nagore… - mondta ki a kapus a varázsszavakat.

- Halj éhen, ha jön Ramos is? – néztem rá szúrós szemekkel.

- Haljak éhen! – rajzolt keresztet a szívére.

- Jó, akkor kicsit rendbe teszem magam és mehetünk. – álltam fel a kanapéról és bementem a szobámba, magára hagyva a döbbent Casillast. Könnyű nyári ruhát vettem magamra és a bikinimet is előkerestem, majd a táskámba dobtam. Már a medence gondolatától is felfrissültem.

- Kész! – léptem ki az ajtón, Iker pedig hátrafordult.

- Azta, látod, tudsz te ha akarsz! – mosolygott. Én csak kinyújtottam a nyelvem, majd intettem, hogy mehetünk.

Taxival mentünk Xabiék házához, már voltam itt orábban, de még mindig lenyűgözött, az a finom elegancia, ami a házat jellemezte, csakúgy mint a gazdáit. Nagy levegőt véve csöngettünk be, de rettegésem a találkozással kapcsolatban, alaptalannak bizonyult. Nagore lelkesen ugrott a nyakamba és már húzott is maga mellett, miközben alig győztem válaszolni a kérdéseire.

- Szivem, nyugi, hadd vegyen levegőt! – csitította feleségét Alonso, majd kedvesen rám mosolygott.

- Miújság veled? Hogyhogy újra itt? – érdeklődött. Kötelességtudóan beszámoltam az elmúlt napok eseményeiről, miközben egyre benntebb sétáltunk a házba és jópár ismerős (csodálkozó) arcba botlottunk.

- Remélem nem tűnsz el megint! – fegyegetett meg Nagore mosolyogva, én pedig bőszen ráztam a fejem. Jól esett, hogy nem neheztelnek rám, hogy nem kezelnek kívülállóként. Fesztelen beszélgetés kezdődött, miközben kiértünk a teraszra.

- Nagore elrabolhatnám Hollyt egy percre?  - furakodott mellénk Casillas, akit még az ajtóban elhagytam. Nyílván körbejárt, hogy lepacsizzon mindenkivel. A kapus arckifejezése nem sok jót sejtetett.

- Mi van már? – sürgettem türelmetlenül.

- Háát betoppant Pilar…

- Milyen Pilar, ki az a Pilar? – hadartam, de már sejtettem a választ.

- Ramos barátnője – valószínűleg lesápadhattam mivel a kapus arca aggódást tükrözött. – Nem tudom mit keres itt… - kezdett volna mentegetőzni.

- Hát végül csak holnap utazik, azt hittem szólt neked… – vágott közbe Nagore elbizonytalanodva.

- Ó Casillas, az istenit. – dühöngtem, miközben máris az ajtó felé tekingettem, de elénk állt egy magas fekete hajú nő.

- Szia Iker, nem láttad Ramost? Benzema szerint erre jött – kérdezte vontatottan, miközben kék szemeivel az érintettet kereste.

A választ és a kínos bemutatkozást sem vártam meg, hanem űzött vad módjára kutattam azt a helyet ami közel van az ajtóhoz és ahonnan, amint hívok egy taxit észrevétlenül ki tudok surranni. A gardrób tűnt erre a megfelelőnek, így még mielőtt bárki megállíthatott volna berontottam és magamra csaptam az ajtót. A hely, amitől a megnyugvást reméltem azonban nem volt üres. Egy csinos szőke ült Nagore féltett antik cipősszekrényén, a lába között pedig egy számomra nagyon ismerős tarkó csalt ki a lányból semmi mással össze nem téveszthető hangokat. Az ajtócsapódásra a férfi, azonnal felállt és ahogy megismert a torkára forrt a szó.

 - Ramos, ki más – préseltem ki magamból megvetően, majd minden elsötétült.