Kedvcsináló+ Szavazás

Drágáim, 

Itt olvashatjátok a bevezetést jobb oldalon pedig véleményt nyílváníthattok. :)

Puszikák!

Madrid borzasztó város. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor nyolc hosszú évvel ezelőtt ugyanitt álltam. A Barajas-on. Az emberek akkoris ennyire vidámak voltak és gusztustalanul színes ruhákban parádéztak. Már akkor sarkon kellett volna fordulnom és visszamenekülnöm az én csodálatos, szürke Dublinomba. De mint már akkoris, vettem egy mély levegőt és megindultam. Előre, mindig csak előre. 

Szőke hajamat az arcomba húztam és a napszemüvegem is felraktam, bár gondolom már senki nem ismerne fel, de  azért mégiscsak megteszem, megmentve magam a sok gyűlölködő vagy adott esetben kárörvendő szempártól. A spanyolok rendkívül szeszélyesek.

A taxiban üldögélve eszembe ötlött a 19 éves énem, ahogy gyomorforgató reménységgel tette meg ugyanezt az utat. Volt tündérmese? Határozottan igen. A kicsi szőke lány, aki az egyetemen tengeti az mindennapjait, miközben mellékállásban pincérnő, majd egyszercsak jön a szőke herceg fehér lovon, egymásba szeretnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Vagy mégsem. Hogy miért jöttem el mégis ide? Újra? Egyszerű a válasz, azért mert szemétláda vagyok és élvezem. És persze az a fránya büszkeség. Amikor öt év elteltével visszamentem Dublinba, mindenki körberöhögött a spanyol jogi diplomámal. „Soha nem fogsz normális munkát találni” biztattak a jóakaróim. És mégis láss csodát, nem kevesebb, mint három hónap múlva már a saját irodámból posztoltam a kárörvendő e-maileket egy menő cég jogi tanácsosaként. Aztán körülbelül egy hónappal ezelőtt jött ez a pályázati lehetőség. Spanyolország. Madrid. Real Madrid jogi képviselője. Fityiszt mutatva a többi teperő nagymellű kiscsajnak, adtam be énis a jelentkezésemet, míg végül csak ketten maradtunk. Én és az ősellenségem Rita. Meg sem fordult a fejemben, hogy végül kihátráljak, mikor megtudtam, hogy ő lehet a másik esélyes. Még akkor sem, ha Spanyolország, még akkor sem ha Madrid. Ez volt a baj mindig, én és az én makacs ír fejem. Ezért ülök most itt ebben az istenverte taxiban, a negyvenfokos melegben, Madridban.

 Lassan lefékeztünk Valdebebas edzőközpontjánál. Az autócsodákból a parkolóban rendkívüli logikámmal kikövetkeztettem, hogy maximális ügyességre lesz szükségem ahhoz, hogy elkerüljem a játékosokat. Rövid úton elmagyaráztam a taxisnak, hogy várjon meg itt, értelmi képességei azonban csak akkor javultak meg igazán, amikor meglobogtattam előtte egy ötvenest. Kiszálltam az autóból és lehajtott fejjel mentem át az üvegajtón a porta irányába.

- Perez bennt van? – könyököltem a pultra, mire egy középkorú nőci elkerekedett szemekkel nézett rám. Nyílván bárminek tűnhettem inkább, mint tiszteletreméltó jogi tanácsadónak. Össze kéne szednem magam… Ó de kit érdekel? Úgyis én vagyok a legjobb, ha nem így lenne, most nem lennék itt.

- Senior Perez nem fogad rajongókat. – mért végig megvetően.

- Köszönöm a felvilágosítást, nem ezért keresem… - pár másodpercig csak néztük egymást, majd egy sóhajtás kíséretében előhalásztam a táskámból a szükséges papírokat és a személyimet és odaadtam a banyának.

Hitetlenkedő szemekkel nézegette őket körülbelül öt percig, majd miután az összes lehetséges módon leellenőrízte visszacsúsztatta nekem és intett a biztonságiaknak, hogy átmehetek a kapun. Sajna a nyanya nem adott felvilágosítást arról (gondolom szándékosan), hogy merre is kellene mennem, így már percek óta kódorogtam a folyosókon úgy, hogy senkivel nem találkoztam. Éreztem én, hogy rossz felé járok, legalábbis a szagok alapján egyre inkább biztos voltam benne, de sajnos ez csak akkor tudatosult bennem, amikor stoplis cipők kopogását hallottam közeledni. Hirtelen megfordultam, ahol szerencsémre volt egy ajtó, nagy hamarjában be is nyitottam volna, ha nem lett volna bezárva, így viszont csak sikeresen megfejeltem.

- Ki vagy? És mit keresel itt? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Casillas, veled mindig öröm a találkozás! – morogtam, miközben a fájós fejemet megdörzsölve megfordultam. Regényeket és tanulmányokat lehetne írni a kapus arcán végigszáguldó érzelmekről, amik végül egy nagy vigyorgásba torkolltak és hip-hop már ott is voltam Iker ölelő karjai között.

- Húzz innen Casillas, megfojtasz! – próbáltam lerángatni magamról az ölelő karokat, de valójában jól esett, hogy valaki örül nekem.

- Holly, hogy kerülsz ide? - engedett végre a szorításon, mire hátráltam egyet és megigazítottam a ruhámat.

- Itt fogok melózni, az én feladatom lesz, hogy helyettetek pereljem a sok köcsög újságírót. – magyaráztam.

- Meguntad a Dublini levegőt? – kérdezte mosolyogva, de láttam rajta, hogy valójában abszolút nem erre kíváncsi.

- Nem, nem tudja és remélem még egy jó darabig nem is fogja megtudni. – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, mire a mosolya kissé alábbhagyott.

- Talán jobb lenne, ha te mondanád el neki. Nem lenne annyira… kínos. – gondolkozott hangosan.

- Köpök rá, hogy mi a kínos neki és mi nem, nem tudom, hogy ő miket terjesztett itt, miután elmentem, de nem nekem kell jófejnek lennem vele, az biztos és így legalább elintézhetjük végre a válási papírokat is. Alig várom, hogy hivatalosan is megszabadulhassak a nevemtől. – jegyeztem meg tömény dühvel a hangomban. Na persze, méghogy én legyek jófej, na azt várhatja. Talákozom vele még egyszer, mert muszáj, aztán slusszpassz. Csináljon, amit akar! Iker megvonta a vállát, de nem szólt semmit.

- Amúgy merre van Perez irodája? Azt keresem már vagy tíz perce…

- Velem találkozol még azért? – nézett rám a kiskutyaszemeivel, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

- Még jó hogy! Nincs itt egy barátom sem…

- Nem féletelek, amúgy pedig tévedsz… rengeteg barátod van itt. Csak ki kell magyaráznod magad, hogy miért tűntél el olyan hirtelen. – most rajtam volt a vállrángatás sora és már nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de Iker arca hirtelen megváltozott és abba az irányba nézett, ahonnan egy ajtó csapódását lehetett hallani. Én kicsit bentebb húzódtam a keresztező folyosón, így engem nem láthatott a hang tulajdonosa.

- Na, végre meg vagy! Mit csinálsz? – hallottam meg a hangot és megfagyott az ereimben a vér, Iker arca teljesen halálra vált, ahogyan az enyém is, első gondolatom, hogy a lehető leghamarabb elfutok innen, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám ennyi év után is.

- Beszélgetek vala… valakivel – nyelt egyet Iker, majd rám nézett és alig észrevehetően intett, hogy menjek innen, amilyen gyorsan csak lehet. A léptek egyre csak közeledtek, mikor végre meg tudtam mozdulni és az utolsó pillanatban sikerült beugranom egy nyitott ajtón.

- És kivel? Nincs is itt senki – hallottam továbbra is a hangját, amitől a pulzusom körülbelül duplájára emelkedett.

- Már elment – motyogta Casillas.

- Hé haver, jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – a hangja aggódó volt. Jajj, de sokszor hallottam én is ezt a hangsúlyt és mindig… mindig annyira jól esett. – lágyultam el egy pillanatra, de gyorsan össze is szedtem magam.

- Persze, minden oké, gyere menjünk vissza! – egyszerűen nem bírtam megállni, hogy egy picit ki ne lessek az ajtón. Éppen háttal állt nekem. A látványtól pedig egészen kiszáradt a szám. Borzasztó, hogy már a látványától is egészen más ember leszek és nem számít, hogy miket mondott az utolsó találkozásunkkor, hogy mennyire fájtak a szavai. Levegő után kapkodva dőltem a falnak miután elmentek, majd párperc múlva újra elindultam, hogy megkeressem végre Perez irodáját.