1. fejezet - Love is like war

Kedveseim!

Előszöris bocsánat, hogy ismét nem az ígért történettel jelentkezem, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én képtelen vagyok hűs, esős helyekről írni olyan időben, amikor rólam lerohad a gatya. :D Mivel azonban láttam, hogy bizalmat szavaztatok ennek a történetnek, így ebből hoztam nektek a folytatást. Nagyon köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, nem tudom elmondani, hogy milyen sokat jelent, kérlek a jövőben se fogjátok vissza magatokat! Jó olvasást! 

Puszillak benneteket!

Caro

Talán kissé antiszociális vagyok. Hogy miért is fordult meg a fejemben ez a gondolat? Talán azért mert már harmadik napja nem mozdultam ki a házból, csak apáéknak veszem fel a telefont és az egyetlen élő ember, akivel találkoztam az a pizzafutár volt. Hiányzik a Dublini életem. Hiányoznak a barátaim. Soha nem volt sok belőlük, összesen talán öt vagy hat legtöbbjükkel még az álalánosban ismerkedtem meg. Nem tudok könnyen barátkozni. Valahogy mindig csak sodródok az emberekkel. Sokan azt gondolják, hogy barátok vagyunk, de magamban nem érzem ezt. Minden rendben volt velem, még régen… még azelőtt mielőtt ez az egész Madridi mizéria elkezdődött volna. Na nem a mostani, hanem az első. Emlékszem mennyivel nyitottabb voltam, mennyivel könyebben ismerkedtem. Most pedig itt rettegek a nappaliban és rágom a körmömet, miközben azon imádkozom, hogy el ne jöjjön a szombat. Szombat. Muszáj lesz találkoznom Ramossal. Bizos, hogy nem hagyja ki a partit. Hétfőn, amikor végre sikeresen megtaláltam Perez irodáját és túlestünk a formális megbeszélésen… kedvesen meginvitált a szombati nagy buliba, amikor magukat ünneplik és majd énis kapok 10 másodperc hírnevet, mikor bejelentik, hogy tádáám: Én vagyok az új csaj! Alig várom! Feltápászkodtam a kanapéról és az erkélyajtóhoz mentem, majd rögtön vissza is fordultam ugyanis odakinnt állt háromnapos fogságom fő okozója, mégpedig a HŐSÉG. Nem egyszerűen meleg volt, hanem konkrétan a földig olvasztó, tikkasztó forróság. A medencémet sajnos még nem töltötték fel, így házi fogságra voltam ítélve, ha nem akartam rommá égni 10 perc alatt odakinnt. Inkább újra visszafordultam és leültem a hűs nappaliban.

 Tegnap befejeztem a kidobozolást, így a lakás már teljes egészében normális hely jelleget kapott. Egyetlen dobozt nem nyitottam még ki. Egy nagy fehér dobozt, amire alkoholos filccel csak annyi volt írva, hogy RAMOS. Négy év volt abba a dobozba bezárva, még nem volt hozzá elég erőm, hogy kibontsam, talán majd most. Magamhoz vettem a dobozt és leültem mellé a földre. Teltek a percek, de a doboz még mindig érintetlenül hevert az ölemben én pedig csak bámultam rá. A telefonom időközben ütemesen rezegni kezdett a zsebemben. A hívó ugyanaz volt, aki már három napja mindig.

- Mi a helyzet Casillas? – vettem fel végül, nem hiányzott, hogy továbbra is zaklasson. Talán ha beszélünk abbahagyja.

- Na végre, mi van veled? Mit csinálsz? – kérdezte gyorsan, én pedig aggódást éreztem a hangjában.

- Héhé… lassíts! Amúgy épp egy dobozzal szemezek.

- Még nem pakoltál ki? – csodálkozott.

- De. – válaszoltam egyszerűen, de további magyarázat nélkül hagyva a kapust.

- Akkor mi van a dobozban? – kíváncsiskodott.

- Emlékek…

- És olyan rosszak, hogy nem mered kinyitni? – nevetett fel.

- Emlékek Ramosról. – válaszoltam, mire azonnal abbahagyta a nevetést.

- Ha gondolod…

- Nem kell segítség – válaszoltam indulatosan – nagy kislány vagyok, meg tudok vele birkózni egyedül is.

- Jó csak gondoltam könnyebb, ha ott van veled valaki. – mondta én pedig hozzáképzeltem, ahogy megrántja a vállát.

- Jajj Casillas, ne legyél már ennyire rohadt jó srác… - mondtam gúnyosan.

- Te meg ne legyél már ennyire fafejű, inkább ott ülsz a dobozod fölött még három napig?

- Nem ülök felette három napja! – tiltakoztam.

- Francokat nem. Nyakamat rá, hogy ki sem léptél azóta a házból.

- Ez így van, de nem emiatt a nyavajás doboz miatt, hanem…

- Hanem Ramos miatt, ergo a doboz miatt. Muszáj csinálnunk ezzel a fóbiáddal valamit elvégre mostmár itt vagy Madridban, nem kerülheted el a találkozást.

- … hanem azért mert porrá égek, amint kilépek a házból. – fejeztem be a mondatot, majd hozzátettem – de akkor gyere, ha ennyire akarsz – mondtam és lediktáltam neki a címemet.

- Negyed óra és ott leszek. – mondta búcsúzásképp és már le is rakta a telefont.

Nagyszerű, utálom Casillast! Utálom az ilyen megmentési kényszeres embereket. Rossz neked? Nembaj, majd én segítek… ja hogy nem kell segítség? Nembaj én akkoris segítek neked, mert én annyira jófej vagyok. Persze ez nem volt igaz, nagyonis bírtam a srácot és jól esett, hogy törődik velem. Összerámoltam kicsit a nappaliban. A kapus tiszteletére kidobáltam az üres pizzásdobozokat és bepakoltam a mosogatógépbe is. Épp annyi időm maradt, hogy egy szürke atlétát magamra kapjak, mikor már csöngettek is.

- Gyors vagy! – nyitottam ki az ajtót, amin már be is lépett Iker, teljes életnagyságban.

- Hé kislány, azért ne örülj már ennyire!

- Te meg ne kislányozz le, csak nyamvadt négy évvel vagy öregebb nálam. – oltottam le, miközben intettem neki, hogy kövessen, majd leültem a kanapéra.

- Tehát, amikor te születtél én már tévéztem! – vigyorgott rendíthetetlenül. Lesújtóan néztem végig rajta.

- Készülsz valahova amúgy? Mert a világért sem akarnám rabolni a drága idődet! – mértem végig.

- Este elmegyünk sörözni egyet Xabiékhoz. – vetődött le mellém, mire ösztönösen arrébb húzódtam. – Nincs kedved jönni?

- Nincs.

- Ramos nem jön. Tuti száz. Valenciába megy. Tehát még a városban sem lesz. – hangsúlyozta.

- Nem! – válaszoltam, majd tovább folytattam a körmöm kaparászását.

- És mikor fogod megszakítani, az önkéntes várfogságodat?

- Haha, de kis vicces vagy csak nem tréfa répa volt reggelire, netán vicclappal takaróztál? - néztem fel rá, miközben a körmömet rágcsáltam.

- Fúj ne csináld már ezt, mintha hat éves lennél, nem pedig huszonhat. – rántotta el a kezemet a számtól.

- Hagyj már békén! Ha azért jöttél, hogy kioktass mi a koromhoz illő viselkedés akkor lehet is menni. Megjegyzem, nem fogadok el tanácsot olyan embertől, aki harminc évesen is örömét leli abban, hogy egy rohadt labdát kergessen. – vigyorogtam rá gonoszan.

- Semmit nem változtál, ugyanolyan kiállhatatlan vagy. – forgatta a szemét, mire én belemélyesztettem a körmöm a kezébe, ami még mindig az enyémen pihent.

- Hé kisanyám, ez a kéz aranyat ér! – tiltakozott.

- Blablablabla…foci…blablablabla…kapu….blablablabla…UNCSIII!

- Uncsi??? Igen? – villant meg a szeme én pedig már csak arra eszméltem, hogy az ölében vagyok ő pedig össze-vissza csiklandoz.

- Neee… ha hagyd abba… ááá hallod… oké… megadom… megadom magam – visítottam. A csiklandozás abbamaradt én pedig a karjai közt szuszogtam.

- Örülök, hogy itt vagy – mormogta a fülembe, mire én csak bólintottam. Énis örültem, hogy itt vagyok. Annak örültem, hogy ITT vagyok. Itt Casillas ölelésében, hogy mégsem következett be, az amitől a legjobban féltem, hogy elveszítem a barátságát. Befészkeltem az arcomat a nyakába és hagytam, hogy néhány könycsepp meginduljon az arcomon.

- Holly, kicsi Holly mi bánt? Mi a baj? – simogatta a hátam.

- Az hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Hogy egyedül vagyok és mindez az én hibám. Ha három éve nem… nem teszem meg azt, akkor most minden rendben lenne. Ha nem verem ki a hisztit és nem kattanok be, akkor most lenne egy boldog életem. De most mi van nekem? Semmi. Még egy szar dobozt sem tudok kinyitni egyedül – kiszakítottam magam az öleléséből és elvettem a zsebkendőt, amit elém tartott.

- Nincs igazad. Tudod, hogy mindig itt vagyunk neked. Én, Eva, Fer és Nagore is csak hagyd, hogy segítsünk. És ne mondd, hogy a te hibád, ha Ramos észreveszi rajtad, hogy nem vagy jól akkor nem történik ez meg. Nem csak a te hibád. De visszajöttél, még mindent rendbe lehet hozni!

- Nem akarok semmit rendbe hozni! Nem azért jöttem vissza – tiltakoztam két orrfújás között.

- Hát persze, de…

- Nincsen de! – mondtam keményen. – Hozom a dobozt. – Felálltam és az erkély irányába mentem először, hogy behúzzam a sötétítőt hátha használ valamit, hallottam, hogy közben Casillas is feláll mögöttem. – Nem fogok kiugrani! – jöttem vissza, mire a kapus is visszasüppedt a kanapéra. Megkerültem az asztalt és újra leültem mellé. – Itt van – raktam az ölébe a közben a földről felvett dobozt.

- Biztosan ki akarod nyitni? – nézett rám, mire csak bólintottam. Letépte a ragasztószalagokat és feltárult előttem a múlt. A dobozban meglehetősen káosz uralkodott gúnyoros összefüggésképpen a múltammal. Rengeteg dolgot dobáltam bele anno egy szomorú keddi napon, volt ott minden szétszaggatott képektől kezdve elszáradt virágokig.

- De szép voltál! Már el is felejtettem.– emelt ki egy fényképet Casillas. Én voltam rajta esküvői ruhában.

- És milyen naiv! – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Ne mondj ilyet! Csodálatos nap volt! – a következő képen Sergio egy napozóágyon feküdt, fürdőnadrágban.

- Ez a nászutunkon készült! Én csináltam! – nosztalgiáztam. – Le se lehet törölni a képéről ezt a „világlegjobbpasijavagyok” vigyort.

- Azért neked sikerült! – mondta Iker csöndesen. – Miután elmentél hónapokig nem lehetett normálisan beszélni vele, olyan volt, mint egy nem normális. Mindenkivel ordibált, a pályán pedig mindenkit fellökdösött. Teljesen kiakadt!

- Sajnálom! – mondtam minden sajnálat nélkül, majd kivettem a képet a kezéből és visszadobtam a dobozba. – A többit majd legközelebb. Mára elég volt ennyi a jóból. Szóval hova is mész te este?

- Xabiék medencés partyt rendeznek. Lazulás, hideg italok, Nagore… - mondta ki a kapus a varázsszavakat.

- Halj éhen, ha jön Ramos is? – néztem rá szúrós szemekkel.

- Haljak éhen! – rajzolt keresztet a szívére.

- Jó, akkor kicsit rendbe teszem magam és mehetünk. – álltam fel a kanapéról és bementem a szobámba, magára hagyva a döbbent Casillast. Könnyű nyári ruhát vettem magamra és a bikinimet is előkerestem, majd a táskámba dobtam. Már a medence gondolatától is felfrissültem.

- Kész! – léptem ki az ajtón, Iker pedig hátrafordult.

- Azta, látod, tudsz te ha akarsz! – mosolygott. Én csak kinyújtottam a nyelvem, majd intettem, hogy mehetünk.

Taxival mentünk Xabiék házához, már voltam itt orábban, de még mindig lenyűgözött, az a finom elegancia, ami a házat jellemezte, csakúgy mint a gazdáit. Nagy levegőt véve csöngettünk be, de rettegésem a találkozással kapcsolatban, alaptalannak bizonyult. Nagore lelkesen ugrott a nyakamba és már húzott is maga mellett, miközben alig győztem válaszolni a kérdéseire.

- Szivem, nyugi, hadd vegyen levegőt! – csitította feleségét Alonso, majd kedvesen rám mosolygott.

- Miújság veled? Hogyhogy újra itt? – érdeklődött. Kötelességtudóan beszámoltam az elmúlt napok eseményeiről, miközben egyre benntebb sétáltunk a házba és jópár ismerős (csodálkozó) arcba botlottunk.

- Remélem nem tűnsz el megint! – fegyegetett meg Nagore mosolyogva, én pedig bőszen ráztam a fejem. Jól esett, hogy nem neheztelnek rám, hogy nem kezelnek kívülállóként. Fesztelen beszélgetés kezdődött, miközben kiértünk a teraszra.

- Nagore elrabolhatnám Hollyt egy percre?  - furakodott mellénk Casillas, akit még az ajtóban elhagytam. Nyílván körbejárt, hogy lepacsizzon mindenkivel. A kapus arckifejezése nem sok jót sejtetett.

- Mi van már? – sürgettem türelmetlenül.

- Háát betoppant Pilar…

- Milyen Pilar, ki az a Pilar? – hadartam, de már sejtettem a választ.

- Ramos barátnője – valószínűleg lesápadhattam mivel a kapus arca aggódást tükrözött. – Nem tudom mit keres itt… - kezdett volna mentegetőzni.

- Hát végül csak holnap utazik, azt hittem szólt neked… – vágott közbe Nagore elbizonytalanodva.

- Ó Casillas, az istenit. – dühöngtem, miközben máris az ajtó felé tekingettem, de elénk állt egy magas fekete hajú nő.

- Szia Iker, nem láttad Ramost? Benzema szerint erre jött – kérdezte vontatottan, miközben kék szemeivel az érintettet kereste.

A választ és a kínos bemutatkozást sem vártam meg, hanem űzött vad módjára kutattam azt a helyet ami közel van az ajtóhoz és ahonnan, amint hívok egy taxit észrevétlenül ki tudok surranni. A gardrób tűnt erre a megfelelőnek, így még mielőtt bárki megállíthatott volna berontottam és magamra csaptam az ajtót. A hely, amitől a megnyugvást reméltem azonban nem volt üres. Egy csinos szőke ült Nagore féltett antik cipősszekrényén, a lába között pedig egy számomra nagyon ismerős tarkó csalt ki a lányból semmi mással össze nem téveszthető hangokat. Az ajtócsapódásra a férfi, azonnal felállt és ahogy megismert a torkára forrt a szó.

 - Ramos, ki más – préseltem ki magamból megvetően, majd minden elsötétült.

Kedvcsináló+ Szavazás

Drágáim, 

Itt olvashatjátok a bevezetést jobb oldalon pedig véleményt nyílváníthattok. :)

Puszikák!

Madrid borzasztó város. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor nyolc hosszú évvel ezelőtt ugyanitt álltam. A Barajas-on. Az emberek akkoris ennyire vidámak voltak és gusztustalanul színes ruhákban parádéztak. Már akkor sarkon kellett volna fordulnom és visszamenekülnöm az én csodálatos, szürke Dublinomba. De mint már akkoris, vettem egy mély levegőt és megindultam. Előre, mindig csak előre. 

Szőke hajamat az arcomba húztam és a napszemüvegem is felraktam, bár gondolom már senki nem ismerne fel, de  azért mégiscsak megteszem, megmentve magam a sok gyűlölködő vagy adott esetben kárörvendő szempártól. A spanyolok rendkívül szeszélyesek.

A taxiban üldögélve eszembe ötlött a 19 éves énem, ahogy gyomorforgató reménységgel tette meg ugyanezt az utat. Volt tündérmese? Határozottan igen. A kicsi szőke lány, aki az egyetemen tengeti az mindennapjait, miközben mellékállásban pincérnő, majd egyszercsak jön a szőke herceg fehér lovon, egymásba szeretnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Vagy mégsem. Hogy miért jöttem el mégis ide? Újra? Egyszerű a válasz, azért mert szemétláda vagyok és élvezem. És persze az a fránya büszkeség. Amikor öt év elteltével visszamentem Dublinba, mindenki körberöhögött a spanyol jogi diplomámal. „Soha nem fogsz normális munkát találni” biztattak a jóakaróim. És mégis láss csodát, nem kevesebb, mint három hónap múlva már a saját irodámból posztoltam a kárörvendő e-maileket egy menő cég jogi tanácsosaként. Aztán körülbelül egy hónappal ezelőtt jött ez a pályázati lehetőség. Spanyolország. Madrid. Real Madrid jogi képviselője. Fityiszt mutatva a többi teperő nagymellű kiscsajnak, adtam be énis a jelentkezésemet, míg végül csak ketten maradtunk. Én és az ősellenségem Rita. Meg sem fordult a fejemben, hogy végül kihátráljak, mikor megtudtam, hogy ő lehet a másik esélyes. Még akkor sem, ha Spanyolország, még akkor sem ha Madrid. Ez volt a baj mindig, én és az én makacs ír fejem. Ezért ülök most itt ebben az istenverte taxiban, a negyvenfokos melegben, Madridban.

 Lassan lefékeztünk Valdebebas edzőközpontjánál. Az autócsodákból a parkolóban rendkívüli logikámmal kikövetkeztettem, hogy maximális ügyességre lesz szükségem ahhoz, hogy elkerüljem a játékosokat. Rövid úton elmagyaráztam a taxisnak, hogy várjon meg itt, értelmi képességei azonban csak akkor javultak meg igazán, amikor meglobogtattam előtte egy ötvenest. Kiszálltam az autóból és lehajtott fejjel mentem át az üvegajtón a porta irányába.

- Perez bennt van? – könyököltem a pultra, mire egy középkorú nőci elkerekedett szemekkel nézett rám. Nyílván bárminek tűnhettem inkább, mint tiszteletreméltó jogi tanácsadónak. Össze kéne szednem magam… Ó de kit érdekel? Úgyis én vagyok a legjobb, ha nem így lenne, most nem lennék itt.

- Senior Perez nem fogad rajongókat. – mért végig megvetően.

- Köszönöm a felvilágosítást, nem ezért keresem… - pár másodpercig csak néztük egymást, majd egy sóhajtás kíséretében előhalásztam a táskámból a szükséges papírokat és a személyimet és odaadtam a banyának.

Hitetlenkedő szemekkel nézegette őket körülbelül öt percig, majd miután az összes lehetséges módon leellenőrízte visszacsúsztatta nekem és intett a biztonságiaknak, hogy átmehetek a kapun. Sajna a nyanya nem adott felvilágosítást arról (gondolom szándékosan), hogy merre is kellene mennem, így már percek óta kódorogtam a folyosókon úgy, hogy senkivel nem találkoztam. Éreztem én, hogy rossz felé járok, legalábbis a szagok alapján egyre inkább biztos voltam benne, de sajnos ez csak akkor tudatosult bennem, amikor stoplis cipők kopogását hallottam közeledni. Hirtelen megfordultam, ahol szerencsémre volt egy ajtó, nagy hamarjában be is nyitottam volna, ha nem lett volna bezárva, így viszont csak sikeresen megfejeltem.

- Ki vagy? És mit keresel itt? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Casillas, veled mindig öröm a találkozás! – morogtam, miközben a fájós fejemet megdörzsölve megfordultam. Regényeket és tanulmányokat lehetne írni a kapus arcán végigszáguldó érzelmekről, amik végül egy nagy vigyorgásba torkolltak és hip-hop már ott is voltam Iker ölelő karjai között.

- Húzz innen Casillas, megfojtasz! – próbáltam lerángatni magamról az ölelő karokat, de valójában jól esett, hogy valaki örül nekem.

- Holly, hogy kerülsz ide? - engedett végre a szorításon, mire hátráltam egyet és megigazítottam a ruhámat.

- Itt fogok melózni, az én feladatom lesz, hogy helyettetek pereljem a sok köcsög újságírót. – magyaráztam.

- Meguntad a Dublini levegőt? – kérdezte mosolyogva, de láttam rajta, hogy valójában abszolút nem erre kíváncsi.

- Nem, nem tudja és remélem még egy jó darabig nem is fogja megtudni. – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, mire a mosolya kissé alábbhagyott.

- Talán jobb lenne, ha te mondanád el neki. Nem lenne annyira… kínos. – gondolkozott hangosan.

- Köpök rá, hogy mi a kínos neki és mi nem, nem tudom, hogy ő miket terjesztett itt, miután elmentem, de nem nekem kell jófejnek lennem vele, az biztos és így legalább elintézhetjük végre a válási papírokat is. Alig várom, hogy hivatalosan is megszabadulhassak a nevemtől. – jegyeztem meg tömény dühvel a hangomban. Na persze, méghogy én legyek jófej, na azt várhatja. Talákozom vele még egyszer, mert muszáj, aztán slusszpassz. Csináljon, amit akar! Iker megvonta a vállát, de nem szólt semmit.

- Amúgy merre van Perez irodája? Azt keresem már vagy tíz perce…

- Velem találkozol még azért? – nézett rám a kiskutyaszemeivel, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

- Még jó hogy! Nincs itt egy barátom sem…

- Nem féletelek, amúgy pedig tévedsz… rengeteg barátod van itt. Csak ki kell magyaráznod magad, hogy miért tűntél el olyan hirtelen. – most rajtam volt a vállrángatás sora és már nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak, de Iker arca hirtelen megváltozott és abba az irányba nézett, ahonnan egy ajtó csapódását lehetett hallani. Én kicsit bentebb húzódtam a keresztező folyosón, így engem nem láthatott a hang tulajdonosa.

- Na, végre meg vagy! Mit csinálsz? – hallottam meg a hangot és megfagyott az ereimben a vér, Iker arca teljesen halálra vált, ahogyan az enyém is, első gondolatom, hogy a lehető leghamarabb elfutok innen, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám ennyi év után is.

- Beszélgetek vala… valakivel – nyelt egyet Iker, majd rám nézett és alig észrevehetően intett, hogy menjek innen, amilyen gyorsan csak lehet. A léptek egyre csak közeledtek, mikor végre meg tudtam mozdulni és az utolsó pillanatban sikerült beugranom egy nyitott ajtón.

- És kivel? Nincs is itt senki – hallottam továbbra is a hangját, amitől a pulzusom körülbelül duplájára emelkedett.

- Már elment – motyogta Casillas.

- Hé haver, jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – a hangja aggódó volt. Jajj, de sokszor hallottam én is ezt a hangsúlyt és mindig… mindig annyira jól esett. – lágyultam el egy pillanatra, de gyorsan össze is szedtem magam.

- Persze, minden oké, gyere menjünk vissza! – egyszerűen nem bírtam megállni, hogy egy picit ki ne lessek az ajtón. Éppen háttal állt nekem. A látványtól pedig egészen kiszáradt a szám. Borzasztó, hogy már a látványától is egészen más ember leszek és nem számít, hogy miket mondott az utolsó találkozásunkkor, hogy mennyire fájtak a szavai. Levegő után kapkodva dőltem a falnak miután elmentek, majd párperc múlva újra elindultam, hogy megkeressem végre Perez irodáját.

Tervek

Kedveseim,

Előszöris mea maxima culpa, amiért így eltűntem!!! Egy szuper lehetőséget kaptam, aminek következtében elutazhattam egy csodálatos háromhetes kirándulásra. Most tehát feltöltődve és kipihentem vágok bele újra a mindennapokba (se).  :D

1. Kommentek, cserék

Sajnos mindkettővel el vagyok maradva. A cseréket már úgy ahogy pótoltam, de a héten próbálom összekapni magam és már szaladok is olvasni és írni hozzátok, hogy behozzam a lemaradást. A két kommentet pedig külön köszönöm, el sem mondhatom mennyire jól esnek nekem a szavaitok!!! :)

2. Történetek, novellák

Itt is le vagyok maradva.
 Amit ígérhetek: A Szczesny novella már félig kész, azt igyekszem hét elejére befejezni. Ami a történetet illeti nem tudok még biztosat, meglátjuk milyen sikerrel tudom újra felvenni a hangulatát.
 Továbbá: Talán vagytok páran, akik korábban (jóval korábban :D) is követtétek a próbálkozásaimat. Volt régesrég egy történet, ami nagyon a szívemhez nőtt, de nem került befejezésre. A napokban a kezembe akadt és új gondolatok jelentek meg a fejemben ezzel kapcsolatban, ezért ara gondoltam, hogy újra nekigyürkőzök és végigviszem a történetet. Lesznek összecsengések benne a korábbival, de javarészét átírom. Ebből igyekszem még ma hozni egy rövidebb kedvcsinálót, hogy lássam lesz-e kedvetek erről olvasni. :)

3. Iker Casillas

Akik ismertek tudjátok, hogy nekem ő volt a minden, ő volt a Madrid, ő volt a foci! Nem tudok erről most még beszélni, talán ha itt lesz az ideje egy novellában összegzem a gondolataimat. Most viszont még elviselhetetlenül fáj!

Köszönöm a türelmeteket, mindenkinek hatalmas puszi, amiért kitartotok mellettem!

Caro

Szavazás+Hírek

Kedveseim, előszöris szeretném megköszönni az első fejezethez érkezett 6 pipát, azt pedig különösen, hogy mindannyian a "tetszik"-re nyomtatok. Külön puszi mindenkinek! :) A négy feliratkozónak pedig köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok nekem és követitek a történetet! Oldalt találhattok egy kis szavazást, hogy kivel olvasnátok novellát legszívesebben. Terveim szerint a következő rész a hét vége felé fog felkerülni, a szavazás állásától függően pedig a novellát vagy még a fejezet előtt vagy pedig jövőhéten olvashatjátok. Oldalt találtok egy új "fület" szereplők néven, oda lehet menni kíváncsiskodni, hogy kik fognak biztosan szerepelni a történetben. :) Előre is köszönöm a közreműködéseteket a szavazásban! Puszillak Titeket!

Caro

1. fejezet

Kedveseim, meghoztam nektek, az első fejezetet, nem is szeretném sokáig szaporítani a szót. Remélem valamennyire megteremtem az alapot a történet folytatására, így ebbe a fejezetbe nagy izgalmakat ne várjatok. A kritikáitokat, észrevételeiteket, ötleteiteket, urambocsá' kívánságaitokat ne tartsátok vissza! :) Jó olvasást kívánok! Puszillak titeket!

Harmadjára hallgatom újra édesanyám hangposta üzenetét, mióta leszálltam a repülőről. Csak egy dolog járt a fejemben. Jack értemjön. Jack Wilshere idetart, hogy elvigyen. Jack „énvagyokaz egyetlentökéleteslényavilágon” Wilshere éppen értem jön. Fogalmam sincs, hogy egyezhetett bele egyáltalán. A legutolsó találkozásunk nem volt túl csendes elválás sajnos a szószerinti értelemben, aminek több olyan ember is tanúja volt, akiknek végképp nem lett volna szabad. Gyanítom, hogy anyáink keze lehet a dologban. Wilsheret születésem óta ismertem és mióta az eszemet tudtam a legjobb barátok voltunk. Egészen 2 évvel ezelőttig, de lehet, hogy csak én képzelem ezt a dátumot és valójában már sokkal régebb óta elvesztettük a barátságunkat, hisz milyen magyarázat lehetne a tetteire.. Hihetetlennek és klisének tűnik, mikor azt mondják, hogy a gyűlölet és a szeretet egyetlen vékony határmezsgyén táncol. 20 év barátságát és talán még egy picivel többet is dobtunk… dobott el három rövid nap alatt. De nem akarok erre gondolni, rázom meg a fejem. Visszajöttem és megváltoztam. Rengeteget változtam mind külsőleg, mind pedig belsőleg és már nem hagyom, hogy akár egyetlen pillantásával is reakciót váltson ki belőlem. Rendíthetetlenül tartottam a reptér kijárata felé. Felvértezve minden ellen, ami csak történhet velem az egyórás hazaúton. Hogy eltereljem a gondolataimat a közelgő eseményeket vettem számba. Gyakorlati munkába állásomig közel egy hónapom volt még hátra, de előttem állt még a legnagyobb feladat, a lakáskeresés, ami valljuk be Londonban nem a legegyszerűbb. Szerencsére szülővárosom nem volt messze a metropolisztól, így könnyedén meg tudtam oldani a bejutást, hogy akár naponta tudjak keresgélni, szétnézni és kiválasztani a legmegfelelőbbet. A következő, és legnagyobb megpróbáltatás számomra viszont Tom, a bátyám esküvője lesz. Hisz a boldog ara nem más, mint Rosie Wilshere, Jack nővére. Mindigis szerettem Rosiet. Kedves és közvetlen lány volt, akivel bármikor, bármiről lehetett beszélgetni. Nem egyszer kértem tőle tanácsot és mindig fel tudott vidítani a rendíthetetlen optimizmusával. Mióta az eszemet tudom egy párt alkottak a bátyámmal és én rettentően irigyeltem őket, hiszen soha egy hangos szó sem hangzott el közöttük, legalábbis előttünk és még most  tizenvalahány év után is úgy bújtak egymáshoz, amikor csak lehetőség volt rá, mint a szerelmes kamaszok. Ennek a fura helyzetnek tudtam be én is azt, amit még magamnak sem mertem anno bevallani, miszerint gyengéd érzelmeket táplálok a legkissebb Wilshere iránt. Persze ez szerencsére csírájában elhalt, de néha talán még mindig érzek valamit, ha nagyritkán szembetalálom magam Jack képével a tvben vagy akárhol. Háh.. gyorsan el is nyomok magamban egy gúnyos kacagást, hisz mit is várhat az ember egy olyan embertől, aki a külső alapján ítél és az empatikus képessége valahol a béka segge alatt három méterrel pihen. Sajnos soha az életben nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a végzetes beszélgetést, amivel végleg megindultunk lefelé azon a bizonyos lejtőn, de ma már legalább képes voltam, arra, hogy csak egy kósza gondolat erejéig bosszantson fel. Kiérve az épületből kénytelen voltam előkeresni a napszemüvegem, mert bántóan világos volt odakinnt, dacára annak, hogy lassan délután négy óra volt. Jó pár autó parkolt már a reptér előtt, én pedig még azt sem tudtam, milyen autót kellene keresnem, így tanácstalanul tekintgettem körbe, amikor megakadt a szemem egy kisebb csoportosuláson. Balsejtelmeim beigazolódni látszódtak, amikor az emberek válla fölött áttekintve megpillantottam őt. Kedvesen mosolyogva pózolt éppen egy kissráccal, aki ámulattal tekintett fel rá, bár alig pár centire magasodott felé a futballista. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Balszerencsémre épp akkor pillantott felém a középpályás, aki abban a hitben, hogy mosolyom neki szól vigyorogva felém intett. Nem reagáltam a köszöntésre csak felé indultam. Szétoszlatva az immáron kisebb tömeget az autója mögé ment, hogy kinyissa nekem a csomagtartót.

-         -  Helló – préseltem ki a fogaim között, majd kitérve a karjai elől, amelyekkel üdvözölni szeretett volna, elkezdtem bepakolni a bőröndöket.

Jack egy pillanatra lefagyott, majd látva, hogy nem szorulok az ő segítségére visszament a rajongóihoz, hogy kiosszon még pár aláírást. Rezignáltan pakoltam a csomagokat, majd minden kérdést, amivel a kilétem felől érdeklődtek, figyelmen kívül hagyva beültem a hatalmas autóba. Odabennt, bár kellemes hűs idő volt a kinnti meleghez képest, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Szinte rettegve vártam a pillanatot, amikor majd a mogyoróbarna szemek kérdően rám szegeződnek. Kétségbeesetten próbáltam elterelni a gondolataimat, így inkább bekapcsoltam a rádiót. Kapóra jött az éppen játszott tingli-tangli sláger és sikeresen átkapcsoltam magam a ritmusra, így nem is vettem észre, mikor Jack beült mellém.

-         -  Mizu Zseni? – szólított meg régi becenevemen. Bántott a viselkedése. Az, hogy úgy tesz, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk. Ez is csak azt igazolta, hogy semmit nem számítottam neki, az, hogy nem is gondolt bele a szavai jelentőségébe. Nem akartam viszont ezen veszekedni, vagy akár egy szót is vesztegetni erre, hisz láthatóan felesleges lett volna. Csak én sérülhettem volna ismét. Így a könnyebb utat választottam.

-       -    Semmi. Megvagyok. – rántottam meg a vállam. Jack beletörődve, hogy most többet nem fog kihúzni belőlem indított és elindultunk végre.

-       -    Ha nem bánod útközben még be kellene ugranunk Archiért… Laurenhez. – a nő nevét óvatosan ejtette ki és éreztem, hogy felém pillant, de én nem néztem rá vissza. A néve hallatára hatalmasat dobbant a szívem, és hálát adtam az égnek, hogy ezt ő nem hallhatta.

-        -   Jó. – válaszoltam, majd elfordultam az ablak felé, hogy lássa, semmi kedvem beszélgetni. Közben – remélhetőleg csendben – próbáltam a légzésem normalizálni.

-         -  Jól utaztál? – kérdezte a testbeszédemet szándékosan nem értve.

-       -    Jól – vetettem oda, miközben egy aprót sóhajtottam. Ebből sajnos nem lesz csendes utazás.

-          - Szuper, és kijártad végre az iskolákat, Zseni?  - hallottam a hangján, hogy mosolyog és nem álltam meg, hogy oda ne pillantsak, hogy még mindig ott vannak- e a kis gödröcskék az arcán ilyenkor. Összetalálkozott a tekintetünk, mire csak bólintottam egyet. – Akkor mostmár érdemes lettél a nevedre. – kacagott.

-        -   Ne szólíts így kérlek – mondtam hirtelen. Bántott ez a név. A régi időket juttatta eszembe, mikor még minden rendben volt közöttünk. Értetlenkedve rázta meg a fejét.

-        -   De régen szeretted, ha így hívlak.

-       -    Az már nagyon régen volt – mielőtt még egy bunkó tahó lettél volna, tettem hozzá magamban.

   Jack nem firtatta a témát, végre úgy láttam, rajta, hogy kezdi érteni a helyzetet. A tekintete lassan végigkúszott rajtam és megállapodott a lábamnál, mire önkéntlenül is odakaptam, hogy lentebb húzzam a szoknyám. Ezt ő is észrevehette, mivel visszafordította tekintetét az útra. Egy éve találkoztunk utoljára futólag, de azóta is mindketten rengeteget változtunk. Már nem volt többé az a kisfiú, akit megismertem. Az arcát most férfias borosta fedte, a haja pedig tökéletesre volt beállítva, szűk pólója látni engedte kidolgozott karjait, amik most magabiztosan tartották a kormányt. Csak a mosoly volt a régi, amivel mindig mindenkit le tudott venni a lábáról, legyen szó egy tanárról vagy éppen az édesanyjáról és persze ne feledkezzünk meg a nőkről. Bár azoknál a „nők”nél – sértő rám nézve, hogy így hívom őket- akikkel együtt mozgott, általában elegendő volt a pénztárcáját meglengetnie vagy a kevésbé sötétek esetében, éppen magára vennie egy címeres mezt és szem nem maradt szárazon. Saját magam változása az évek során mérföldekkel volt mérhető. Emlékszem, hogy örömtáncot lejtettem, mikor négy éve végre lekerült rólam a fogszabályzó és végre magam mögött tudhattam a növekedéssel járó zűröket. Rémesen későn érő típus voltam, de így 23 évesen végre elégedett voltam magammal. Fura mód, ellentétben a legtöbb emberrel a hajam kiszőkült, ami egészen megnyerő volt a kék szememhez, márcsak ha az ingyen italhoz jutási lehetőségek számának megnövekedését tekintem. A magasságom sajnos nem változott, de más téren egész biztató méretekkel rendelkeztem. Életem nagy álmát is sikerült majdnem véghezvinnem, hiszen az utolsó évemet töltöttem az oxfordi egyetem orvosi karán és jó esély volt rá, hogy egy év múlva az álom teljesen megvalósuljon. Gondolataimból az zökkentett ki, hogy éreztem, ahogy a kocsi megáll alattunk. Kinéztem az ablakon és rögtön felismertem a helyet. Ez volt a titkos helyünk, a városka határában. Először akkor találtunk rá, mikor Jack 8 évesen berúgta egy focilabdával az iskola ablakát, és ezt csak az a nyafogós Mary Pritchard látta, akit sehogy nem tudtunk rávenni, hogy ne árulja be Jacket Mrs. Stevensonnak az osztályfőnökünknek, így mérgemben letaszítottam a mászókáról az árulót, mi pedig világgá mentünk. Sajnos estére Jack nagyon megéhezett és hisztizni kezdett, így idő előtt haza kellett menni és természetesen mind a ketten szobafogságban töltöttük a hétvégét. Az évek során sokszor kijöttünk ide, ha csak kettesben akartunk lenni, de az utolsó alkalom óta már legalább négy év telt el és fogalmam sem volt róla, hogy mit akar most Wilshere.

-          - Minek álltunk meg? – néztem rá kérdőn. A keze még mindig a kormányon pihent, de most rám nézett. A tekintete szomorú volt és esdeklő.

-        -   Sophie…- kezdte, miközben a biztonsági övével babrált.

    Egyszerűen annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem menten kiszakad a dobhártyám. Nem akartam hallani a mondanivalóját, nem akartam lefolytatni ezt a beszélgetést. Tudtam, ha egyszer végighallgatom, utána nem tudok tovább haragudni rá, minden újra olyan lesz, mint régen és ő újra megbánt. Szinte kirobbantam az autóból. Úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradnék, megfulladnék. Csak mentem előre, egészen a kis padig, ahol mindig ültünk. Hallottam, hogy jön utánam.

-         -  Mit akarsz tőlem? – néztem rá haragosan. A kezeim összefontam a mellemen és a padnak dőltem. Jack nem szólalt meg, a földet szuggerálta. Feldühített. – Bocsánatot akarsz kérni? Minek? Két év után felesleges lenne – halkan beszéltem, bár legszívesebben ordítottam volna.

-         -  Szükségem van rád. – súgta, inkább csak magának, mint nekem. Ledöbbentem, a szó a torkomra forrt. Csak sűrűn vettem a levegőt és végül a padra rogytam.

-        -   Jack Andrew Garry Wilshere segítek kicsit felfrissíteni az emlékezeted. Két évvel ezelőtt hónapokon keresztül jártál utánam, virágot hoztál, írogattál, üzentél, dalt küldtél, szerenádoztál - ami miatt majdnem kicsaptak a kollégiumból - hogy csak egyetlenegyszer menjek el veled randizni. A nyakamra jártál egy fél évig, míg végül beleegyeztem. Javíts ki kérlek, ha rosszul emlékeznék… - néztem fel rá. Ő pedig még mindig ugyanott állt, zsebredugott kezekkel és csak bólintott

-        -   Igazad van, így volt.

-         -  Vívódtam, hogy ér-e ez a dolog egy próbát, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha csak barátok maradnánk – folytattam és annyira jó volt végre kimondani ezeket – de végül beadtam a derekam. Kedves voltál velem, figyeltél rám… gondoltam akkoriban. És lassan kezdtem elhinni, hogy szeretsz. Ne, ne szakíts félbe kérlek! – emeltem fel a kezem, mert láttam, hogy éppen mondani készül valamit. A gyomromban gyűlni kezdett, az a fura édes-éles érzés, amit legszívesebben megfogna az ember és kitépne, hogy soha többé ne nehezítse meg az életét. Nehezen bár, de folytattam – Három hónap telt el ebben az őrületben és akkor hazajövök. Arra, hogy a volt barátnőd terhes a TE gyerekeddel. Persze ezt még akár meg is beszélhettük volna valahogy, de te a hátam mögött, igen Jack, én is ott voltam akkor a nappaliban és milyen jó, hogy ott voltam – válaszolom a kérdő barna szempárba fúrva a tekintetem. – különben sosem tudom meg, hogy csak „szédíted azt a buta kislányt” mert „unatkozol” és amúgysem buksz „óvodásokra” meg már az „agyadra megy és le akartad építeni” az utolsó mondatod nem vagyok hajlandó a számra venni, de nagyon jól tudod, hogy mit mondtál. Bolonddá tettél! Az egész életemet tetted bolonddá! – nagyon-nagyon dühös voltam. Büszke voltam magamra, hogy ezt sikerült legalább látszólag higgadtan előadnom, de úgy érzem, ha még egyetlenegy percet is itt kell töltenem, megbolondulok, de legalábbis kitör belőlem a sírás. Márpedig ő egy csepp könnyet sem érdemel, így inkább felálltam és lassan elindultam visszafelé, de nem szálltam be az autóba csak elsétáltam mellette. Alig pár kilométerre laktunk ettől a helytől és úgy éreztem jobb, ha kiszellőztetem a fejem, mielőtt mindkét családdal szembe kell néznem.